Jegyzetek

A csellótokos férfi megint a 23:52-essel utazott. Már az első állomástól aludt, mint máskor, egyik kezét a tokon tartva, mintha az nélküle is elindulhatna. Mostanra négyszer láttam, de még egyszer sem láttam ébren, és úgy döntöttem, nem akarom tudni, hol játszik. Vannak törzsutasok, akiket jobb az időjárás részeként kezelni.

A konyhai órámról szóló esszé után az olvasók elküldték nekem a saját rosszul járó óráik történetét: siető, késő, és egy esetben szándékosan visszafelé járó óráét. A leggyakoribb eltérés öt perc. A rekord huszonkét perc; egy olvasónő tartja, aki azt mondja, még soha nem késett, és egyszer sem tudta, mennyi az idő. Nem közlök neveket. Mindezek az órák háztartási titkok.

A pályaudvar csarnokában álló nagy óra olyasmit művel, amit idén tavaszig soha nem vettem észre: a másodpercmutatója kissé gyorsabban halad körbe, mint ahogy a másodpercek telnek, aztán a percfordulónál megáll, és tökéletes mozdulatlanságban vár valahonnan máshonnan érkező jelre. Aztán ugrik egyet a percmutató, és az óra újra elindul. Úgy tartja az időt, hogy rövid időre téved, aztán újra összhangba kerül. Rosszabb életet is el tudok képzelni.

A hideg szél éjszaka leereszkedett a fennsíkról, reggelre pedig a kikötő vize húsz centiméterrel alacsonyabban állt, mint amennyit a táblázat ígért. A halpiac melletti régi lépcsőkön zöld csík húzódott, olyasmi, amit előző tél óta senki sem látott. Az iroda ablakában az árapálytáblázat sarkára ragasztva ott volt a kézzel írt cédula: mindig ugyanaz a három szó. Egy fiú éppen ezeket másolta a füzetébe. Nem állítottam meg.

Ezen a héten egy kávé áráért vettem egy használt esszékötetet. Három különböző olvasó írt a margójára az elmúlt, úgy ötven évben: az egyik töltőtollal, és csak kérdőjeleket; a másik ceruzával aláhúz, és odaírja, hogy „igen”; a harmadik golyóstollal kijavítja a többieket. A golyóstollas olvasónak mindig igaza van, és őt kedvelem a legkevésbé. Mindhármuknak köszönhetően jobb lett a könyv.

A piac mögötti pékség vasárnap zárva van. Mégis negyed tízkor két, az utcára nyíló ablak kinyílik, egy percig nyitva marad, aztán újra becsukódik. Három egymást követő vasárnapon át figyeltem ezt. Senki sem kenyérre várt. A harangra vártak, megszokásból, és amikor nem szólalt meg, kissé csalódottan, és azt hiszem, kissé meg is nyugodva tértek vissza a reggelükhöz: a hétnek volt valamiféle formája.

A konyhai fiók kipakolása közben találtam egy 2009-es buszmenetrendet, nyolcrét hajtva, puhán, akár a kelme. Minden rajta szereplő járat ma is közlekedik. Egyik sem ugyanakkor indul, mint régen. A 14-es régen hét perccel egész után indult; most tizenkettővel. Valahol a kettő között tartottak egy megbeszélést, és mindenki reggelét öt perccel odébb tolták, senki sem emlékszik, hogy beleegyezett volna.

Egy olvasó, aki a túlsó parton nőtt fel, azt írta, hogy ködben a komp két rövidet kürtöl, nem egy hosszút. A fedélzeti matróz is megerősíti. A hosszú kürtjel a derűs reggelekre való. Kijavítottam az esszét, és hálás vagyok érte: semmi sem bizonyítja úgy, hogy valaki a végéig olvasta, mint egy helyesbítés.